Míg például a részmunkaidőben törtérő foglalkoztatás nem jelent a munkavállaló számára különösebb megmérettetést - munkáját úgyanúgy (ugyanazon képességeket és ismereteket alkalmazva) kell elvégeznie, mintha teljes munkaidőben dolgozna -, addig a távmunka számos új, szokatlan körülménnyel gazdagíthatja a kihívások tárházát.

Vannak olyan ismeretek, amelyek hiánya nyilvánvalóan, ha nem is akadályozza, de nehezíti a távoli munkavégzést. Ezekkel - az alapvetően informatikai ismeretekkel - kapcsolatban a felnőttképzési rendszer számos lehetőséget kínál. De mi van azokkal a készségekkel, attitüdökkel, amelyek legalább annyira fontosak, mint a szakmai tudás, ugyanakkor nem vagy csak végtelen sok gyakorlással sajátíthatóak el?

Hogyan váljunk önállóvá - ha már eljutunk odáig, hogy beismerjük, hogy nem vagyunk elég önállóak? Hogyan kommunikáljunk hatékonyabban - ha felismerjük, hogy mennyivel nehezebb telefonon, e-mailben vagy chatszobában megértetni magunkat? Hogyan szervezzük jobban az időnket - ha korábban adott időszakra kevesebb féle feladat elvégzése között kellett döntenünk és már akkor is okozott nehezséget a priorizálás? Hogyan tartsuk életben motivációnkat, ha kiderül, hogy lelkesedésünk egy része a kollegák sziporkázó társaságából fakadt? És még sorolhatnánk a távmunkás élet nagy kérdésit...

Bármilyen bosszantó számunkra, el kell ismernünk, hogy egy fiatal sokkal könnyebben fejleszti ki képességeit a fenti problémák megoldására, mint az, akinek több éves, évtizedes bevett gyakorlata van az irodában eltöltött napi nyolc órás munkaviszonyra.

Mi a megoldás? Üljünk vissza az iskolapadba? Mi, akik a lexikális tudás magolásán nőttünk fel, kezdjünk el helyzetgyakorlatokban tapasztalatokat szerezni? És kinek van erre ideje?
Minden kérdés jogos adott körülmények között, mégis ... végig kell gondolnunk, hogy megengedhetjük-e magunknak azt, hogy üljünk a babérjainkon és ölbe tett kézzel nézzük, ahogy a modernizálódó világ elhalad mellettünk.